Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Árpi kalandjai

2009.02.02

Árpi kalandjai

Egy ismerősömnek (Árpi) volt egy autója. Szép volt, jó volt (Opel Senator 3.0), neki mégsem volt elég jó. Egy szép napon elhatározta, hogy dögösíteni kell. Elkezdodött a tuning.

Eloször jöttek a szokásos dolgok: szélesebb felni, tök fekete fólia, brutál erosíto, stb. Igen ám, de ilyenje sok embernek van, így nem lehet kitunni a tömegbol. Na, akkor jött az ötlet: ha Michael Knightnak van, akkor neki is kell, és ezzel elkezdődött KIT-hadmuvelet.

Úgy kezdte, hogy a muszerfal összes szabad helyére kapcsolókat és ledeket barkácsolt. Ezek nagy részének semmi funkciója nem volt, csak (szerinte) jól nézett ki. Mások szerint inkább hasonlított Pirx kapitány valamelyik járgányára, de neki tetszett. A legjobb az volt benne, hogy volt nyolc kapcsoló, ami sorba volt kötve a gyújtáskapcsolóval. Cselesen ezeket úgy építette be, hogy egy részüket megfordította, tehát az autót csak egy bizonyos kapcsolóállásnál lehetett indítani. Ennek a lopásgátláson kívül az volt az értelme, hogy szerinte baromi imponáló volt, ahogy kapcsolgatott indulás elott. "T'od, ahogy a helikopteren, az amcsi filmekben. Mégis csak komolyabb így a gép, nem?"

Persze eltelt egy-két nap, amíg ezt az állást megtanulta. Addig úgy nézett ki egy indítás, hogy beült, az összes kapcsoló lefelé mutatott. Elkezdte vadul kapcsolgatni, és minden kombinációnál megpróbalt indítani. Minden indítás elott jött a "Hopp, most megvan, most a jo" - szöveg, de általában csak negyedszerre - ötödszörre találta el. Én már rég tudtam a helyes állást, de a marhája képtelen volt megjegyezni. Persze nem segítettem neki, csak együttérzoen bólogattam az anyósülésen. Egyszer megkérdeztem tőle, miért nem írja le. Azt mondta, azt elveszítheti, és akkor könnyen ellopják az autót. Elképzeltem, hogy valaki talál a parkolóban egy cetlit, hogy "fel-fel-le-fel stb.", és felderül az arca, hogy "Aha, megvan a Senator kódja, elo a pajszert!"... Aztán persze szépen lassan megtanulta a kódot, és egy ido után már kezdett unalmas lenni a dolog, ezért újabb furfangos eszközök kellettek.

Ekkor jött (őt idézve) "a behatolási- és eltulajdonítási kísérletet megakadályozó kompjúteres (így, k-val, hosszu ú-val ejtve) rendszer". Én itt már nem akartam beülni mellé, mert tudtam, hogy nem fogom megállni röhögés nélkül. De a hosszas unszolasra ("Nézzed má' meg, hogy mit bír a gépsárkány, mer' ilyet még nem lattá', öcsém!") beültem.

Az újabb okosság nem volt más, mint egy lepukkant 486-os laptop, amit ráapplikált a riasztóra, egy aktív hangszóró az anyósülés lábterében, plusz valahol hátul egy mágnes egy reed-relével. A hangszóró azért kellett, mert riasztáskor a laptop mindenféle okosságot mondott. Árpi úgy képzelte, hogy ha el is lopják az autót, a riasztó megszólal, és a tolvaj megijed a hangtól, ami ilyeneket mond: "Tolvaj!", "Az autó 15 másodpercen belül leáll!", "A rendszer értesíti a rendorséget.", stb. A mágnes a reed-relével kapcsolta a laptop áramellátását. A baj az volt, hogy úgy volt megoldva, hogy csak saccra lehetett tudni, hova kell tenni a mágnest a csomagtartóban, nem volt megjelölve a helye.

A másik gond az volt, hogy akivel íratta a programot, az csak Windowsra tudta megírni, úgyhogy innentol kezdve így nézett ki az indulás: Árpi körberohant kétszer az autó körül, ellenorizve, hogy nincs behatolási nyom, távirányítóval kinyitotta az ajtókat, nekem be kellett ülnöm, mert o elhelyezte a csomagtartóban a mágnest ("Ne haragudj, de ezt még neked sem mutatom meg."), elore jött, beállította a kapcsolókat, indított, fülelt, hogy bootol-e a laptop, káromkodott, hátrament, igazított a mágnesen, vissza elore, fülelés, laptop bootol. Iyenkor ülni kellett még egy ideig, mert a Windows még nem indult el, és ha a program nem álló autónal indult el, megszakította a gyújtást. Mivel csak saccra tudtuk, mennyi ideig tart, ücsörögtünk pár percet. Ekkor összegerjedt az autó hifije az aktív hagszóróval, ami borzalmas hangon visított.

Elkezdett gyulni a tömeg a parkolóban (én meg próbáltam úgy tenni, mint akinek semmi köze az egészhez). Látszott rajtuk, hogy rendszeres nézoi a mulatságnak, mert volt, aki rutinosan egybol a mászókára ment fel, hogy lásson a többiek feje felett.

Ekkor jött az, hogy elkezdett vonyítani a riasztó, és a hangszóró a lábamnál megszólalt olyan hangon, mint egy vízbefojtott Sokol rádio: "Tolvaj!", "A motor le fog állni!", stb. Kezdtek röhögni az emberek (én meg kisebbre húztam össze magam). O pedig uvölt: "Gerjed, b*zmeg, összegerjed, k*rva riasztó, k*rva laptop, k*rva programozó!" Itt jött még egy félperces k*rvás felsorolás, ordítva természetesen, és a programozó meg az egész mindenség lovakkal és felmenokkel törteno közösülésére bíztatása.

Fontolgattam a menekülés lehetoségét, de már túl sokan álltak körülöttünk, és nem voltam benne biztos, hogy át tudom törni a bámészkodók gyűrűjét. Árpi hozzáfogott, hogy: gyújtás lekapcsolása, motorházteto felnyitása, laptop lehúzása a riasztóról, riasztó kikapcsolása kulccsal, fenyegeto "F*szt néze'?" a tömegnek, matatás a motortérben, csatlakozók pöcögtetése, "Ne nyújjá' hozza, öcsisajt!" a közelebb merészkedő kisgyereknek, motorházteto le, beülés, indítás, várakozás a bootra, szokásos visítás, szerencsére most nem riaszt, indulhatunk. Persze padlógáz, visít a gumi, a tömeg szétrebben, és mi "kottonájdzsó"-t torzítva, műszerfal-rezegtetve üvöltő hangjaira otthagyjuk a parkolóban a tömeget.

Fohosünk boldogan húzza ki magát az ülésben, és büszkeségtol sugárzó arccal csak ennyit kérdez: "Na?" - Elgondolkodom, mit is mondhatnék. Például megkérdezhetném, hogy mi van, ha a tolvaj nem rakja helyére a mágnest, és akkor a laptop nem indul el, nem tiltja le a gyújtást, nem óbégat, mint a haldokló rinocérosz, és ugy általában, simán el lehet lopni az autót. Vagy megpendíthetném, hogy a sok szar árábol vehetett volna egy rendes riasztót is, de nem szólalok meg, mert az ember úgyis hiába magyarázza egy apának, hogy kockafeju a gyereke, az akkor sem érti meg, ha megáll a sör a kölyök fején...

 


Nyár volt, fiatalok voltunk, és ilyenkor sok marhaságot csinál az ember. Árpi persze többet, mint a normálisabbja. Ez régebben történt, még nem volt meg az Opel Senator, csak egy szakadt Ladára futotta. Abból is csak olyanra, ami annyira rozsdás volt, hogy nem lehetett tudni, mikor hullik ki az ember alól. Mindig azt vártam, hogy egyszer kiszakad az alja, és Árpi úgy fogja hajtani, mint Flintstone a járgányát. Muszaki persze évek óta nem volt rajta, így csak a szerencsén múlt, hogy mikor bukik le.

Persze, ez sem lehetett olyan, mint az átlag, ezert volt itt is optikai tuning ezerrel. Ekkoriban Árpi még nem rendelkezett jelentos tokével (vagyona gyakorlatilag a széteso-félben levo Ladábol, két farmerbol és néhány pólóból állt), ezért nagyrészt leleménnyel kellett pótolni a hiányzó anyagiakat. Hát, leleményben nem volt hiány.

Felkerültek ugye az alap dolgok: rókafarok, muszor kormányborítás, aprópénztartó, halálfejes valtógomb, órás visszapillantó (sajnos csak egy törötthöz tudott hozzájutni, de lényeg, hogy óra volt benne), "multifunkciós muszer", ami egy homéro, iránytu és óra mahagóni-utánzat keretbe foglalt kombinációja volt, és itt ki is merültek nagyjából az anyagi lehetoségei. Ekkor jöttek a segítokész haverok, akik elso hallásra kicsit furcsállották Árpi kéréseit, de aztán a hecc kedvéért megcsinálták, amit kért.

Első lépés volt a műszerfal. Látta egy újságban, hogy egy sportkocsinak polírozott alumínium borítás volt a muszerei körül, és hát persze, hogy neki is kellett. Miután kiengedték az ügyeletrol, ahova a sorjás alumíniumlemez által szétvágott tenyerével ment kötözésre, új ötlettel állt elo: alufólia lesz a megoldás. Finoman megemlítettem neki, hogy az nem túl strapabíró, meg gyurodik is, de nem hallgatott rám. Egyik haverja szüleinek volt egy Ápisz-szeru boltjuk, és onnan szereztek vagy harminc tubus Technokol Rapidot, és kiadta az utasítást a haverjainak, hogy mindenki csenje el otthonrol az alufóliát. Mikor elég sok összegyult, megkezdodött a ragasztás. Én csak a végére értem oda, hát, mit mondjak, nem volt egy semmi látvány.

Eloször is totál meghülyültek a ragsztó gozétol, mert zárt garázsban csinálták. Mikor odaértem, sejtettem, hogy gáz lesz, mert méterekrol olyan szaga volt a garázsnak, mint egy festékgyárnak. Árpi csak ennyit tudott hozzáfuzni az eseményekhez: "hehehe". Meg néha azt is, hogy "atom lett, hehe". Ültek a haverjaival a garázs betonján, mint marhatök a mezon, néztek maguk elé, és vigyorogtak.

Megnéztem az autót. Ez sem volt semmi. Láthatólag jobbról kezdték a mutatványt, mert ott még ollóval voltak vágva a darabok, de gondolom, közben hatott a ragasztó, és mire a kilométeróráig jutottak, már annyira zizik voltak, hogy azt is beragasztották. Be volt ragasztva a kormány, a sebességváltó, a szellozok, a bal oldali ablak felé, a bal ajtókárpit, egy kicsit mindkét ülés, és úgy általában csöpögött minden a ragasztótól. Az elején még odafigyeltek rá, és probálták kisimítani a fóliát, de a végén persze ilyen apróságokkal nem törodtek, és ettol az autó úgy nézett ki, mintha Bádogember vezette volna, aki egy szörnyu balesetben széttrancsírozódott.

Kivonszoltam oket a levegore, és akkor vettem észre, hogy a napsütésben csillog fejük és a ruhájuk, mint Szucs Judit fénykorában, diszkókiránynőként. Csak rájuk nem üveggyöngy volt varrva, hanem sikeresen magukra ragasztották a levágott, lehullott alufóliadarabokat. Néztek rám kitágult pupillával, teljesen megzavarodva a fénytol, és szemkápráztatóan csillogtak. Olyanok voltak, mint két szerencsétlenül járt ufó, akik nem tudják, hol landoltak.

Másnap kapartunk. Harmadnap is. A negyedik napon beláttuk, hogy a Technokol az erosebb. Árpi kicsit elkeseredett, mert a muszerfal enyhén szólva furán nézett ki, az itt-ott feltépett alufóliával, ezért gyorsan újabb csinosítás után kellett nézni.

Jött a szárny. Egy igazi szárny, ugye elég komoly pénzekbe került volna, ezért maradt a szögvas, ket rúdra hegesztve, amikre menet volt vágva. Fúrtunk két lyukat a csomagtartón, átdugtuk a rudakat, csavar fent, lent, és készen volt a "szárny". Árpinak baromira tetszett, és megsértodött, amikor a "Na, milyen?" kérdésre én azt mondtam, hogy "Legalább van egy alkatrész, ami nem rohad". Egy volt a probléma: le kellett festeni. Neolux nem jó, mert nem tartós. Mivel fessük?

Árpi azt mondta, hogy olvasta valahol, hogy az apróbb hibákat körömlakkal szokták javítani, mert az hasonló az autófestékhez. Próbáltam felhívni a figyelmét arra az apróságra, hogy ez nem apróbb hiba, hanem egy bazi nagy vasdarab, aminek befestéséhez jó sok körömlakk kell, de nem érdekelte ("Majd felhigítjuk!"), irány a "butik".

Akkoriban még nem nagyon vettek a pasik (mi még inkább fiúk) körömlakkot nőknek, úgyhogy furcsán néztek, amikor eloadtuk, hogy piros körömlakkot szeretnénk. Mondtam Árpinak, hogy én azt hallottam, hogy a körömlakk másképpen néz ki felkenve, mint az üvegben, ezért ki kéne próbálni, mielott megvesszük. Ezt nem kellett volna mondanom. Amikor az eladóno nem nézett oda, Árpi suttyomban kinyitotta az összes piros és bordó körömlakkot, és minden körmére festett egy-egy pöttyöt. Kijöttünk az üzletbol, és megpróbáltuk kitalálni, melyik szín illik az autóhoz. Eléggé belefeledkeztünk a dologba, mert arra eszméltünk, hogy egész szép nézoseregünk lett.

Akkor jöttem rá, hogy állok egy női butik előtt, nézem ahogy a haverom a kifestett körmeit próbálgatja, hogy melyik megy a kocsijához, és közben arról vitatkozunk, hogy melyik a szebb szín. Árpi ügyesen feltalálta magát: "Csak a szárnyamra kell." Na, ettől kitört a röhögés. Megvártuk, amíg eloszlik a tömeg, visszamentünk, és megvettünk 1, azaz egy darab lakkot. Sikerült kunyerálnunk egy lánytól körömlakklemosót, és felhigítottuk a lakkot. Szép rózsaszín lett. Reméltem, hogy nem festünk vele, de festettünk.

A "szárny"-at ettol kezdve egy foltos, rózsaszín szögvas képezte (á la Barbie mobil). Ja, a lényeg, amiért az egész cécó volt: Árpi a fagyis lányt akarta elkápráztatni a csodajárgánnyal. A lánynak ugyan egy másik pasi tetszett az I-es Golfjával, de Árpi úgy gondolta, hogy egy full-extrás Lada mégiscsak imponálóbb egy fapados Golfnál.

Egy dolog volt hátra, a kipufogó. Árpi szerzett egy vascsövet, ami szerinte kitűnő kipufogó lett volna. Én, mikor megfogtam a csövet, és éreztem, milyen baromi nehéz, gondoltam, hogy baj lesz, de nem szóltam, mert tudtam, úgyis hiába. Elmentünk valami lakatos haverjához, aki kiröhögött minket, és elküldött a fenébe. Árpi bedühödött, és "Na, akkor majd én!" felkiáltással előszedte a forrasztóját, hogy majd azzal. Ráhagytam. Egy fél kiló ónnal ráforrasztotta a csövet, és elindultunk becserkészni a leányzót.

Az első ötven méter után lejött a cső, és elkezdett zörögni. A második ötven méter után az ősrégi kipufogó megadta magát, és leszakadt mindenestül. Sebaj, így úgyis jobb hangja van, kipufogó be a hátsó ülésre, gyerünk tovább. A fagyizó előtt pár száz méterrel megálltunk, és Árpi eloállt a haditervvel. Én előremegyek gyalog, kihívom a lányt a fagyisbódéból, és szóval tartom, amíg Árpi meg nem érkezik.

Úgy tervezte, hogy odafarol majd a lány elé az autóval, és elviszi egy körre ("Hogy lássa, mi az élet."). Kérdeztem tole, hogy ezt a farolás-dolgot próbálta-e már. Mondta, hogy nem, de nem nem lehet nagy dolog. Én biztos, ami biztos alapon kinéztem magamnak egy villanyoszlopot fedezéknek, és elindultam.

Odaértem. "Szia, gyere ki egy kicsit, légyszi." - "Most nem lehet, sokan vannak." (Hoppá, erre nem számítottunk.) "De valami nagyon fontosat akarok mondani." - "Mondd el itt, nem mehetek ki." (Közben hallottam, hogy Árpi közeleg. Ezt egyébként mindenki hallotta, mert kipufogó nem lévén, az autónak olyan hangja volt, mint egy Zetor traktornak, amikor elakad a szántásban.) "De gyere ki, mert..." Itt tartottam, amikor baromi nagy fékcsikorgás, egy reccsenés és csörömpölés, majd csend. Árpi megjött.

Féltem hátranézni, mert azt hittem, letarolta a fél utcát, de nem. Csak éppen az autó félig az árokban volt. Árpi próbált úgy tenni, mint aki direkt így akarta az egész mutatványt, de nem volt túl meggyőző. Már csak azért sem, mert az egyik kerék elég furán állt. Mondhatni, kitört. Árpi gyorsan kiugrott az autóból, és jött a fagyisbódéhoz. Nem vette észre a kereket, mert a másik oldalon volt. Érezte, hogy furán áll az autó, de gondolta, majd csak kijön az árokból (ezt kesőbb mesélte).

Elkezdtek beszélgetni, és csodák csodája, a lány levette a kötényét, és elindultak az autóhoz. Árpi meglátta a kereket. Sápadtan beült. Ült... Még mindig ült... "Na, megyünk?" - kérdezte a lány. "Ja, csak elobb nézd meg, milyen frankó a műszerfal. Klassz, nem?" (Itt kezdtem el röhögni.) Lány szétnéz a foszladozó alufólian: "Ööö, aha, klassz. Nem megyünk?" - "Áh, még nem, majd később. De hallgasd milyen hangja van." Beindítja (harmadszorra sikerül), gázpedál pumpálása. Lány: "Jézusom, megsüketülök. Inkább menjünk, mert mindjárt vissza kell mennem." - "Menjünk inkább később, most csak dumáljunk." - próbálta Árpi elkerülni az elkerülhetetlennek latszót. "De hülye vagy, ezért hívattál ki, hogy most nem is viszel egy kört?!" Árpi ettol bepöccent, és szerencsétlen lányra zúdította az elmúlt napok összes kudarcát (persze ordítva): "Nem megyunk, b*zmeg, mert kitört az a kib*szott kerék, és különben is, elegem van, hogy még mindig tiszta lakk a körmöm, meg a tököm is ragasztós lett, ez a rohadt alufólia meg nem jön le..."

Idáig hallottam, mert itt már sírtam a röhögéstol. Innentől már nem olyan érdekes a történet. Jött egy rendőrautó, igazoltatás, kiderült, hogy nincs műszaki, szülők felhívása, büntetés kilátásba helyezése, amit valami ismerős egy üveg piáért elsimított, a szülők szörnyülködtek, kesőbb röhögtek.

Az érdekes a dologban, hogy évekkel késobb Árpi, nem mint élete mélypontját emlegette, ahogy ült félig egy árokba borulva álmai nőjével, hanem ezt mondta: "Tudjátok, ha akkor öt centivel eltekerem a kormányt, meg lett volna a buxa." Hát, igen, sok múlik néha öt centin. Gondoljatok erre, miközben (néha) vadul tekergetitek ide-oda a kormányt.


Nyár. Nyaralás. A budapestiek tudják, milyen érzés megszabadulni a Rákóczi úton araszoló 7-es busz heringkonzerv-feelingjétol, és a metrón a lábadra lépő "fokhagymát-reggeliztem-pálinkával"-típusú emberektől. Ilyenkor az ember lazít, és néha ökörségeket csinál. Árpi persze, a szokásosnál is nagyobbakat.

Az volt a gond, nem volt autó (az ezeröcsi ugye megreccsent előző nyáron). Sebaj, nagypapi (Árpié) szívesen odaadja az ezeréves Varnyút. Megy? Megy, csak nincs műszakija, de ha lejöttök érte Balatonra, vihetitek, a faluban, kertek alatt lehet vele menni. Ez Árpinal soha nem volt akadály, úgyhogy irány a pályaudvar.

Reggel 8-ra volt megbeszélve a találka, annak ellenére, hogy a vonat csak 1 órával később indult. Azért kellett ilyen korán, mert majd "Becserkészünk egy-két vadat, hogy ne legyen olyan unalmas az út. Majd Árpi bácsi megtanít a fortélyokra." Megemlítettem, hogy köszönöm, boldogulok egyedül is, de persze fölöslegesen. "Nyár van, apám, érted? Ilyenkor nincs cicózás." (Késobb kiderült, hogy azért kellett korán kimenni, mert ment volna át hozzá az aktuális barátnője reggel...)

Ez az indulás előtti napon történt, és ismerve Árpit, nem sok jóra számítottam másnap, de ő megígérte, hogy kivételesen normális lesz. Persze én értem oda előbb, és vártam. Az járt a fejemben, hogy lehet, hogy mégsem lesz semmi gond Árpival, tanult az elmúlt nyár hülyeségeiből, és normális lesz tényleg. Alapvetoen azért rendes gyerek, csak hát kicsit hülye.

Na, idáig jutottam Árpi tömjénezésével, amikor ezt hallom (reszelős hang): "Gyerünk Janó, meg tudod csinálni. Mondjad neki a ribogzisat." Ez meg mi lehet? Odaballagok a lepcsőhöz, ahonnan lelátni az aluljáróhoz (a fedetlenhez, a Déli előtt), és mit látok? Természetesen Árpit, ahogy röhög, két torzonborz fickót, és elég szép tömeget körülöttük. (Árpi a vonaton mesélte el, hogy a nagypapának szánt pálinkába fogadott két szerencsétlen csövessel, hogy nem tudjak elmondani három egymás utáni nőnek, hogy "Pici, parányi dezoxiribonukleinsav-darabka vagyok, de te hívhatsz génnek.").

Amikor odaértem, ezt láttam: Árpi röhög, az egyik torzonborz odalép egy középkorú nőhöz, és elkezdi, hogy "Kicsi ribogzi vagyok, hívjá' gének". A nőn látszik, hogy egy szót sem ért az egészből, és riadt szemekkel keresi a menekülés útját. A csöves áll előtte, és néz Árpira, hogy jól csinálta-e. De ő kegyetlen, és int, hogy nem jó, gyerünk a következőhöz. Közben persze röhög, az idiótája. Ezen elmulatott volna egy darabig, ha nem cibálom el onnan. A csöveseknek odaadta a pálinkát, és mentünk jegyet venni.

Jó nagy a sor, várhatunk. Azaz várhatnánk, ha Árpi nem lenne Árpi. Elővesz egy papírlapot, és átcsörtet a tömegen: "Elnézést, szabad lesz. Itt dolgozom. Köszönöm.", és odafurakszik a pénztárhoz. "Csókolom, Marika, meghoztam az új kérdőívet, tessék kitölteni, viszem fel az irodába.", ordítja, hogy mindenki hallja, majd suttogva: "Két diákot kérek, Kiliánig." A pénztáros néz rá nagy szemmel, és kiszól jó hangosan: "Hova kéri a két diákot?". Árpi próbál úgy nézni, mint Garfield, amikor megeszi Jon kajáját, és mosolyogva magyaráz a tömegnek: "Ez a Marika, milyen vicces asszony!" - "Kiliánig" - suttogja. Az emberek röhögnek, mert mindenki hallotta a pénztárost, de úgy látszik, jó kedvük van, mert nem verik meg. Megúsztuk.

A vonaton nem sok minden történt, attól eltekintve, hogy Árpi szóba elegyedett egy öregasszonnyal, akiről kiderült, hogy most megy vissza a falujába, ahonnan 74 évig ki sem mozdult. "Nem tetszett soha vonatun ülni?" - "Nem, a menyem hozott fel Pestre kocsival." Árpinak majdnem sikerült rádumálnia, hogy húzza meg a vészféket, mert ő rosszul van. Szerencsére az utasok nem engedték. Megérkeztünk.

Árpi elso dolga volt (az elfogyasztott jelentős sörmennyiség hatására), hogy teli torokbol elkezdett ordítani kifelé a vonatablakból: "Megjöttünk, reszkess Balaton!". Két rendőr sétált a peronon, akik erre rögtön megfordultak, és méregették Árpit. Szerencsére az egyikük rádiója megszólalt, és elsiettek. Pechemre Árpi meg utánuk kiabált: "Megijedtetek, mi?" (Reméltem, hogy már nem hallják, de mint késobb megtudtuk, hallották.)

Szóltam Árpinak, hogy kéne szerezni egy üveg pálinkát a nagyapjának, ha mar megígérte cserébe a kocsiért, mert a miénk ottmaradt a csöveseknél. Árpi szerint nem jó a bolti pálinka, mert az öreg csak házit iszik, de nem baj, mert egy ismerőse otthon csinál pálinkát, majd tőle szerzünk. Elmentünk hozzá, de kiderült, hogy nincs pálinka, ellenben kaptunk egy üveg 96%-os etilalkoholt. "Nem baj" - mondta Árpi - "majd rakunk bele főszert, és olyan lesz, mint a vodka, nagyfater úgysem tudja, mi az." Na, ennek fényében vettünk egy zacskó sót, és beleszórtunk egy csomót az alkoholba. Árpi egy kicsit leöntött belőle, és felengedte vízzel, hogy mégse legyen olyan erős. (Egy liter alkoholba két ujjnyi vizet.)

Elmentünk a nagyszülőkhöz. "Árpikááám!" - puszi-puszi, előkerül a "vodka". "Na, nagyfater, ilyet még nem ittál, ez szibériai vodka, az elvtársaktól hozattam külön neked." - "Há', dehogynem ittam én mán, Árpikam." Hoppá! Most mi lesz? "Ööö, nagyfater, óvatosan, mert ez nagyon erős, ez nem sima vodka." - "Ugyan, Árpikám, egy vodka nem lehet olyan erős, mint az én házi szilvám.", és meghúzta az üveget. Én készülök rá, hogy kiugrik a szeme, és kiköpi a protkót, de ő csak megrázza a fejét. "Hinnye, a keservit, ennek aztán van huzatja." - mondja, és még egyet kortyol! Kimegy pohárért, hogy igyunk mi is a megérkezésre. Én próbálok tiltakozni, de Árpi szerint innunk kell, mert különben megsértődik, és nincs autó.

Visszajön az öreg, tölt, egészségünkre. Én bedöntöm a számba, de nem nyelem le (nem vészes, csak mintha olvadt acéllal öblögetnék). Árpi lenyeli hősiesen. Elvörösödik, könnybe lábad a szeme, de próbálja tartani magát. Amikor a nagyapja újat tölt, én kiköpöm az egészet a hervadozó szobapálma cserepébe, annak már úgyis annyi-alapon. Újabb kör után Árpi már csak párás szemekkel néz maga elé. Tolem a szerencsétlen pálma újabb adagot kap. Próbálom felhozni az autó-témát, de a nagypapi újabb kört tölt. Árpi matt részeg, én pedig nem tudom kiköpni, mert a nagyapja engem néz. "Aztán, fiam, te hova valósi vagy?" - "Hmhhmmhhm." - mondom. Árpi megmenti a helyzetet, mert elereszt egy olyan böfögést, hogy a nagyapja osz haja megrebben, és a kutya elkezd vonyítani az udvaron. "Ez derék volt, Árpikám! Látom, szereted a jófajta italt."

Sikerül rávennem őket, hogy tápászkodjanak fel. Elindultunk a garázs felé, és útközben az öreg magyaráz: "Aztán Árpikám, ez nem valami úri autó, tudod. Öreg már, viseltes, de azért jól szolgál." Árpi ebben a pillanatban lefejeli a fűzfa alacsony ágát, és elterül, mint egy béka. Az öreg észre sem veszi, megyünk tovább a garázshoz. Kinyílik a garázsajtó, és eláll a lélegzetem...

Középen állt egy barna színu rozsdahalmaz, ami valamikor talán egy autó lehetett, amíg nem érte nehéztüzérségi támadás, és nem locsolták le valami erősen korrodáló anyaggal. Arra gondoltam, hogy még egy MEH-telepen is elhajítanának vele minket a francba, nemhogy ebbe valaha két nő be fog ülni...! (Annyira senkit nem lehet leitatni.)

A dolgot tetézte, hogy az autónak kellemes hasmenés színe volt. (Ezt ma úgy mondanák, hogy "Hamvas, őszi erdo - metál".) Egyébként az egész garázs úgy nézett ki, mint egy lepusztult ócskavastelep. Körben a polcok tele voltak zsúfolva ezeréves, olajos, pókhálós autó- és ki tudja milyen alkatrésszel. Ekkor ért oda Árpi, fején egy púppal, amiből vidáman csordogált a vér az arcára. Egyébkent tök sáros volt, mert a fűzfának köszönhetően beesett a virágágyásba, ahonnan (a "vodka" hatására) csak nagy nehézségek árán szabadult. Láthatóan ez őt nem zavarta, mert el volt foglalva egy akkora hengerfejtömítéssel, hogy én eloször azt hittem, egy Kispolski padlólemeze. "Nagyfater, b*szki, te tankszerelo voltál a Don-kanyarnál?" Na, itt elkezdődött egy félórás mese nagypapa ifjúkoráról.

Közben Árpival azon vitatkoztunk, ki vezessen. Ragaszkodott hozzá, hogy majd ő. Én mondtam, hogy akkor én gyalog megyek. De nem, de igen. Na, mondtam neki, hogy ha ki tud állni a garázsból az utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az alkohol ködén át homályosan emlékezett, hogy ilyenkor mit is kell csinálni, és gondolom, megpróbálta beállítani a visszapillantót. Én csak azt láttam, hogy egy határozott mozdulattal letöri a belso visszapillantót. "Nagyfater, oszlik a verda!", bosszankodott, majd nézett előre hunyorogva. "Mit nézel?" - kérdeztem tőle. - "Azt, hogy kiférünk-e a garázskapun." (Egyébként ez valahogy így hangzott: "azotygiférüngeagarásgabunnn".) A kapu olyan három méter széles lehetett, úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A nagypapa vadul magyarázott, hogy mire vigyázzunk, Árpi koncentrált, hogy kijussunk, én meg próbáltam magam bekötni, de az öv sehol.

Ekkor - számomra teljesen váratlanul - padlógázzal beletolattunk a mögöttünk levő polcokba. Potyogott a sok alkatrész, én ordítottam, mert azt hittem, ránk szakadt a garázs, a nagypapa ordított, hogy jajj, az autója, Árpi ordított, hogy ő se maradjon ki a buliból. Így elordibáltunk egy ideig, aztán - amikor már az összes kutya üvöltött az utcában -, én átültem, nagypapa a lelkemre kötötte, hogy óvatosan vezessek, és elindultunk.

A Wartburg kicsit leamortizálódott hátul, de sokat nem rontott rajta a dolog, lévén, hogy eddig sem volt kimondottan szalonautó-állapotban. Na, haladtunk szép lassan, amikor Árpi bejelentette: "Hányni fogok!". Sajnos azt elfelejtette hozzátenni, hogy most azonnal, úgyhogy mire megálltam, már ott volt az ölében a matéria. De jo! Megálltunk, Árpi nagy nehezen levette a gatyáját (a nagy része arra ment), a tiszta részével úgy-ahogy letörölgette a pólóját és az ülést, és a gatyát bedobta az árokba, mondván, hogy nem bírja elviselni a szagát, majd holnap érte jövünk. Akkor már elég fáradt voltam, és csak az érdekelt, hogy minél elobb hazajussunk, ezért ráhagytam.

Döcögtünk az úton, Árpi egy szál pólóban, mert hogy az eldobott rövidgatya alatt nem volt semmi, én szenvedtem a kormányváltóval, és nem láttam semmit. Gyanítani kezdtem, hogy Árpi nagyapja takarékossági megfontolásokból zseblámpaizzókat szerelt a tompított helyére, mert a lámpánk kb. húsz centire világított el. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy sötet alak mellett húzunk el, akinek világított az egyik keze. Két választás volt: vagy E.T. mégsem ért haza, és itt telefonál a nagy magyar éjszakában, vagy a közúti ellenorzés. Féltem, hogy az utóbbi. Sikerült a rendor után kb. harminc méterrel megállni. Gondolkoztam, hogy visszatolassak-e, de mivel akkor vezettem kormányváltós autót eloször, ez nem tűnt egyszerűnek. Persze próbálkoztam szorgalmasan, úgyhogy az odaérkező szervet hangos váltórecsegtetéssel fogadtam.

Fiatal rendőr volt, próbált laza lenni: "Nem bírunk a lóerőkkel? Száguldozunk, mi? Na, lássuk a papírokat." A helyzet az volt, hogy nekem akkor még nem volt jogsim. Az autón ugye, nem volt műszaki, és mint kiderült, a forgalmit sikerült otthagyni Árpi nagyapjánál. Probáltam a helyzetet finoman, adagolva vázolni, hogy a forgalmi még van, csak otthon hagytuk, és persze az én jogsimat is, de Árpié itt van, csak ő ivott egy kicsit, és mivel törvénytisztelő fiatalemberek vagyunk, ezért nem akart volán mögé ülni.

Pechemre Árpi egy kicsit pontatlanul mérte fel a helyzetet, és megszólalt: "F*szom má', mér' álítottak meg ezek minket?". A rendor rávilágított Árpira, és visszahőkölt. Mondjuk nem csodalom, mert Árpi úgy nézett ki, mint aki egy különösen perverz szado-mazo orgiáról jön, ahol jól megverték, lehányták, és elvették a ruháját. De a rendőr visszahajolt, és elkezdte behatóan vizsgálni Árpit. Egyszer csak feláll, és odakiabál a rendorautóhoz: "Gyere csak, Pista, megvan a vonatos gyerek!". Puff, készen vagyunk. Ezek most keresztüllőnek minket, és elkaparnak az útszéli árokban. Ekkora pechünk nem lehet!

Odaért Pista. (Akkora lelógó harcsabajusza volt, hogy még ebben a helyzetben is majdnem elröhögtem magam.) Benéz, meglátja Árpit: "Hát ez az Árpi, az X. Y. unokája." Hoppá, itt tényállás van. A rendőr ismeri a nagypapát. Lehet, hogy mégis megússzuk? Elmeséltették velem, hogy mi történt, röhögtek Árpin, de még nem engedtek el. A fiatalabb mindenképpen bosszút akart állni az állomáson elszenvedett sérelmekért. Egy ideig elvitatkoztak a rendőrök, hogy mi legyen, aztán a fiatal visszament a kocsihoz, és elkezdett vadul rádiózni, aztán visszajött: "Na, mehettek. Téged meg, öcsi, meg ne lássalak még egyszer jogsi nélkül vezetni, értve vagyok?" Volt köztünk kb. egy év korkülönbség, de valami azt súgta, hogy ezt ne tegyem szóva. Rendőrök elviharzottak, és mi is elindultunk. Nem akartam elhinni, hogy ennyivel megúsztuk.

Hát, nem úsztuk. Mentünk kb. két kilométert, amikor megint kék villogó tűnt fel mögöttünk. Azt hittem, ugyanazok a rendőrök, de nem. Ezek hárman voltak, és mindhárman odajöttek. "Kiszállni a kocsiból!" (Na, ezek sem udvariaskodnak fölöslegesen). Árpi elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de nem hatotta meg őket. Kiszálltunk. "Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit volt tenni, megcsináltuk. Ekkor elment mellettünk egy turistabusz. Mivel a rendőrautónak égett a lámpája, és ránk világított, elég jól látszódtunk. El tudom képzelni, mit gondoltak a buszon levok, amikor látták Árpit vilagító fehér seggel egy rendőrautóra hajolni. Egy darabig elröhögtek rajtunk a rendőrök, aztan elengedtek.

Ekkor értettem meg, hogy a fiatal rendőr szólt a többieknek, és valószínűleg Balaton összes rendőre ránk vadászik, hogy Árpin röhögjenek. Négyszer állítottak meg. Egy rendőr le is fényképezte, mondván lesz min röhögnie öreg napjaiban. Nagy nehezen hazaértünk, és én megfogadtam (sokadszor), hogy Árpit kerülni fogom a jövőben, de persze nem tartottam be.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.